Egy kétszer négy centis arcképről kell ma mesélnem.
Elveszett, pedig idestova negyedszázada hordom magammal, őrizgetem babusgatom, és jó sztorik is kötődnek hozzá.
A blogunkban már citált 1988-as Csillagok csatája című kiadvány ("A labdarúgó EB műsorfüzete", kiadta az Ifjúsági Lap- és Könyvkiadó Vállalat) volt kiskoromban az első olyan magazinok egyike, amit ifjú focirajongóként megvettem, és el is tettem későbbre. Már akkor a dánok érdekeltek benne a legjobban. A címlapon a korabeli sztárok portréi sorakoztak. Belül meg az egyenként kábé tenyérnyi csapatfotók. Az internet előtti korszak nem ismerte a mai képdömpinget, az akkori tiniknek létszükséglet volt, hogy ha valami rajongott "izét" találtak egy-egy színes újságban, azt kivágják és az íróasztal fölé a falra ragasszák. Így tettem én is, többek között az említett címlapból kiollózott Elkjaer-Larsennel. Illetve a nagyobb fotók a tapétára kerültek, a picike porté pedig az irattárcámba/pénztárcámba.
(a szétszabdalt címlaprészlet mögött az első belső oldal látható - a képre kattintva nagyobb méretben)
Ezekben a holmikban vándorolt a következő évek során, egyikből a másikba, hogy mindig nálam legyen, mint afféle áldáshozó szentkép vagy mobil házioltár. Velem járta, nem mintha direkt így rendeztem volna, csak mint mondom, folyton kéznél volt, szóval eljött Dániába is, ahova a kilencvenes évek elején egy szűk baráti társasággal jutottam el, "világkörüli" (terv szerint Nyugat-Európát körbejáró) utunkon. Hamburgtól Koppenhágáig elvileg csak elrobogtunk volna az autópályán, ott egy Legoland-látogatás, majd hajtás tovább nyugat felé - de az élet máshogy hozta.
Könnyen felforró hűtőjű 120-as Skodánkkal (ez megvan az olvasónak?) karamboloztunk még Dél-Dániában valahol, és a kisebb kórházi vizsgálat, majd a biztosító tényfeltárásának kivárása végett három vagy négy napra Haderslev - remélem, jól írom a nevet - városkájában kötöttünk ki. Senkinek nem lett igazi baja, így ez pár nap gondtalan nyaralást jelentett, olyan kellemes, családias környezetben, ahova magunk ötletéből nem keveredtünk volna el soha. Plusz a hotel és a kaja ingyen volt a biztosító jóvoltából. (Igaz, amikor véget ért a vizsgálat, a tropára ment kocsi híján csak egyet tehettünk: irány haza vonattal, feladva a további útitervet.) Én, persze, boldog voltam, mert Dániában tölthettem legalább ennyi időt. Nagyon jó volt, nagyon tetszett minden, még egy Bang & Olufsen mintaboltot is találtam ebben a kisvárosban, amely márkáról (high tech hifi design) addig csak külföldi luxusmagazinokban olvashattam...
És hogy végre témámra térjek, egy alkalommal a tárcában épp kéznél lévő Larsen-fotót is előkaptam, hogy a szálloda személyzetének megmutatva próbáljak jó pontokat szerezni magamnak. Így is lett, a recepciós hölgy olyan kedves volt, hogy kérésemre még egy dán napilap sporthírét is lefordította nekem angolra - nekem, aki nem beszélek angolul; el lehet képzelni -, hogy megtudhassam, az előző napi Forma 1-es futamon Senna győzött-e vagy sem.
Idén nyáron a pénztárcám lopás áldozata lett. Nem önmagában, mert az egész családunkat kirabolták, igen szerencsétlen és megrázó körülmények között, és a legkisebb elvitt tétel volt a kézitáskámból eltűnt készpénz. Így inkább sirattam mindazt, ami a tárcában maradt még: ugyancsak gyerekkorom óta őrzött Star Wars-képek (kettő, egyaránt a Hoth-rendszeri csatáról!, brühühü), és effélék. Meg Preben. Vigasztalhatatlan voltam, azóta is.
Több mint tíz évvel az előbb elmeséltek után egyébként még egy alkalom kínálkozott, hogy a fotóval villogjak. Mikor a miskolc Cinefest filmfesztivál nemzetközi zsűrijének elnökével kellett interjút készítenem, angolul tolmácsolt valaki közöttünk, de én tudtam, hogy dán az illető. Amikor végeztünk a hivatalos résszel, nem álltam meg, hogy rá ne kérdeztessek, szereti-e a focit. Mikor láttam, hogy bólint, elkezdtem neki a neveket sorolni: Elkjaer-Larsen, Laudrup, Povlsen... Élénk vigyor volt a válasz. Onnantól még pár percen át el tudtunk úgy kettesben beszélgetni, hogy igazából egyikünk se értette a másik nyelvét. Nem esküdnék meg, de valószínűleg (ha épp nálam volt), az inkriminált fotó is előkerült.
De vissza a mába. Mint mondtam, az elmúlt négy hónap azzal telt - na jó, mással is -, hogy búsongtam, lassan ködbe vész mind A Birodalom...-jelenetek, mind a focis kép emléke. Haj-jaj, szegény én, szegény én.
De ennyire szomorú végkicsengésű történettel nem is fájdítanám a nyájas olvasó szívét.
A záró bekezdés tehát arról szól, ami a legutóbbi napokban esett meg. És ami jelen poszt igazi apropóját adta. A társadalombiztosítás számára kellett valami régi iratot (egyetemi tanulmányaimat igazoló indexet) bevinnem. Csak remélni tudtam, hogy rálelek valahol. Talán a sarokban álló polc alatt, ahova az aktualitásukat vesztett papírokat szoktam bedugdosni? Az egyre magasodó pakliban nincs. De nini, alatta még látszik egy hatalmas papírdoboz. Nézzük csak. Gimnáziumi, sőt, általános iskolai osztályfotók! Gyerekkori dokumentumok (DVTK-s birkozó tagkönyv 9 éves koromból! Úttörő túrázó igazolás!) És az index! Valamint... hoppá, mi ez, ami kihullik a nagyobb papírdarabok közül...?
Csak nem?! Megmenekültünk!
(a valódinak a sokszoros méretében)