A dán válogatott az Eb-n, és én valami újba kezdek.

Úgy esett, hogy az 1984-es franciaországi kontinenstorna volt anno az első olyan nagy futballesemény, amely gyerekként igazán magával ragadott. Most pedig a szerda esti váratlan és bravúros győzelem, a kijutás feletti öröm indított arra, hogy eleget tegyek jelen webnapló gazdája-gazdái még tavaly nyári felhívásának és beálljak a posztolók közé.

Rég lelkesedtem ennyire régi kedvenceimért. Nem is tudom... a magyar válogatott jelene tökéletesen hidegen hagy, nem dőlök én már be az újra és újra felbukkanó, tiszavirágéletű hurráoptimizmusnak; ahhoz túl sokat láttam már az elmúlt negyedszázadban. Egyébként amikor legutoljára alappal lehetett a hazai fociért lelkesedni, akkor meg éppen a dán csoda kötött le. Azon a 27 évvel ezelőtti nyáron valamennyi időt, egy vagy két hetet, a fővárosban töltöttem, a keresztapáméknál. Új volt a helyzet, új volt a közeg, és mindenféle izgalmakkal teli. Kertvárosi családi ház, nap mint nap bábszínházi látogatások (nagybátyám ott színész), este meg meccsnézés a tévében.

Azidőtájt a labdarúgásból kisgyerekként annyit tudtam, hogy a magyar futball a menetrendszerű csalódásokat jelenti - másoknak, a felnőtteknek -, lásd válogatott az 1978-as, majd 1982 világbajnoki kudarcai, vagy szülővárosom csapatának (DVTK) nyolcvanas évek eleji, a korábbi sikerkorszakot feledtető csúfos zuhanása a másodosztályba. Bundabotrány, "k... anyád" és Hököm színpad, futás a lóversenypályán és lötyögés a semmibe.

Ebbe a miliőbe érkeztek meg váratlanul Elkjaer-Larsen és társai. Egyszerűen csak megmutatták, amit rajtam kívül már addig is sokan tudtak: hogy a labdarúgás csodálatos tud lenni, magával ragadja az embert és nem engedi. Hogy meccset nézni több, mint azon kacarászni a kis lépcsőházi haverommal, hogy a diósgyőri bajnokin azt láttuk, az egyik kapuban Veréb, a másikban Kakas... (Vagy Szarka?, már nem emlékszem pontosan.) Arra is emlékszem 1984-ből,hogy világlátott keresztapám úgy mondta a későbbi aranyérmes középpályás nevét, hogy "Cigana", mert tudni vélte, franciául úgy kell ejteni. De engem nem ez izgatott: hanem hogy Lauritsen meg Jesper Olsen meg Lerby, meg a többiek. A hívükké váltam. Ami aztán, ismert módon, igazából (bár már két évvel később is valamennyire) 1992-ben hálálta meg magát.

Meg természetesen azóta mindig. Hol jobban, hol kevésbé. Szerda este például nagyon.
Portugália a nagy ellenfél a csoportban, amelyet "mindenki" szuperesélyesnek tart; valamiért egész szurkolói tömeg gondolja, hogy a "luzitánok" azok "Európa braziljai", ugye, és fennhangon hirdetik a portugál futball feljebbvalóságát. Nem akarnék senkit megsérteni, de szerény tapasztalataim nekem eddig még nemigen mutattak olyat, hogy "portugál foci". Vannak portugál csapatok, portugál játékosok, köztük európai sztárok, van portugál válogatott - de hogy "stílus"?!; nekem még nem tűnt fel. És hogy ha lenne ilyen mégis, akkor az rendkívül kreatív volna. Hát ezt se vettem észre. Pláne tegnap.

Dán futball: olyan hál'istennek igazoltan van, él és virul. A kreativitás és az összehangolt szisztematikusság megfelelő elegye. Mindig is az volt. A totális futball átlagosan és tömegében szerényebb képességű elemekre hangolt "light" verziója. Ami mégis működik, immár három évtizede, néha egész kiugró eredménnyel. Most például elég volt a csoportelsőséghez.

Pedig, esküszöm, ezen a szerdán én is csak azzal ültem le a stream elé - fenébe az uncsi tévébeli közvetítéssel! -, hogy kidrukkoljam a második helyet. Azt is csak annyira, hogy legyen még majd iksz hét tovább reménykedni. Megmondom őszintén, a vébé óta nem láttam, de nem is olvastam a Dán Dinamitokról nagyon. Kezdjük azzal, hogy aki elsőre most betalált, bizonyos Krohn-Dehli (lent) - mit mondjak, életemben nem hallottam a nevét! Vagy ott ügyeskedett elöl ez az Eriksen (balra fent): róla is csak menet közben néztem meg gyorsan a Wikipedián, hogy kiféle-miféle. Ajaxos, fiatal, és nagy tehetség. Biztos mondták is már rá, hogy az új Laudrup. Megjegyzem, a sok ajtó-ablak helyzet között, amit a kilencvennégy perc során kialakítottunk, ott volt az övé, amit pokolian kigurigázott-kicselezett akció végén tett mellé - ha bemegy, nem csak gól (mint a szakkommentátori klasszikus óta tudjuk), de a nagy elődők, Brian és Michael is elfogadták volna sajátjukként. Meg mi. De Bendtnerén kívül minden további próbálkozás kimaradt, ami, mint mondani szokták, majd még egyszer megbosszulhatja magát. De nem így esett C. Ronaldóék ellen, akik alig-alig tudtak veszélyt jelenteni Sörensen kapujára. Nem mondom, volt féltucatnyi, de talán tucatnyi léc mellett-fölött elsuhanó, vagy a kapus kezébe elhaló próbálkozás, csakhogy összességében az egész produkció nem ígérte még azt sem, hogy meg tudnák nehezíteni a magabiztos házigazdák dolgát. És ezen az sem változtatott, hogy a négyperces hosszabítás közepén "CR" csak bevágott egy bődületes szabadrúgást - és akkor azért egy picit az én szívem is megremegett, meg még iksz tízezer nézőé Koppenhágában...

De nem, nem, semmi veszély nem fenyegette itt győzelmet, az elsőséget, a kijutást. Dacára, hogy a másik oldalon a Real Madridból, a Manchesterből, a Chelsea-ből, a Portóból ismert kontinentális klasszisok szerepeltek, itt meg olyan tizenegy, amelyből az egyszeri sportbarát nagyjából Bendtnerről hallott, annak kapcsán, hogy az utóbbi években az Arsenal cserecsatára volt... szóval az nyert, akit mi/én szerettünk volna. Mit várhat mást, többet az ember a futballtól. Negyedszázad múltán meg különösen.
Többet - naná, majd 2012 nyarán.

Utólagos kiegészítés:
jelen szöveg első fogalmazványában még bőven foglalkoztam vele, aztán az újraírásnál odaveszett, csakhogy nem hagyhatom el mégsem Morten Olsen említését - hiszen ma ő a győztes kapitány, 1984 táján meg az engem magukba bolondító garnitúra egyik ásza volt, sőt, többek szerint a korszak első számú középhátvédje. Utóbbit nem én leszek, aki cáfolom.